32.rész---Megyek vagy maradok?Egy biztos:MÉG ÉLEK!

Tini szemszöge

Ahogy a lányoktól megtudtam 6 óra telt el azóta,hogy az orvos lenyugtatózott.Ezt a 6 órát végigaludtam,de bár aludtam volna örökre...Nem akarom felfogni amit mondanak...Hiába ültek mellettem a barátaim, ahogy magamhoz tértem csak Jorgera tudtam gondolni...Még mindig az altató hatása alatt állok,kába vagyok,nincsenek érzéseim...legalábbis ezt mondta az orvos a csajoknak amikor bejött...Pedig ez nem igaz!Sírni még nemtudok,ahogy nevetni sem,de érezni érzek!És hogy mit?Végtelen fájdalmat...Elvesztettem valakit aki....aki számomra a mindent jelentette...
Belémszúrhat akárhány injekciós altatót,ezzel csak azt éri el hogy nem tudok kárt tenni magamban,sem belehalni a sírásba... De az érzéseimet ennyivel nem lehet eltüntetni!..Csak visszafolytani... De milesz ha kiszabadulnak?

Jorge szemszöge   (műtét elejétől a jelenig)

A doktor hívott így mennem kellett.Nehezen erőt vettem magamon és gyengéden eltoltam magamtól a zokogó barátnőmet.Nekem se sok kellett hozzá,de erősnek kellett maradnom.
-Mennem kell!-nyögtem ki...Utána pedig reflexből megcsókoltam de úgy mint még talán soha.Ez a csók nem csak attól volt különleges, hogy egy életveszélyes műtétre készülök...nem ez több volt annál! Ebbe benne volt minden amit átéltünk: boldogság és szomorúság egyaránt. Egy pillanatra belegondoltam hogy mivan ha ez az utolsó csókunk?Ha meghalok és többé nem szerethetek senkit...Másodpercek alatt lejátszódott bennem minden,egész kicsi koromtól idáig...hogy hogyan jutottam idáig...
Közben pedig rájöttem hogy harcolnom kell,küzdenem,mert nem hagyhatom itt a szeretteimet.
Elváltak az ajkaink...indulnom kellett.
-Mindig szeretni foglak!-mondta a sírást visszafolytva Tini és egy gyors csókot adott.Én lassan elengedtem a kezeit,pedig nem akartam,de muszáj volt. Ahogy távolodtam és láttam a padlóra hullani a könnyeit, úgy éreztem megszakad a szívem...
Már az ajtó előtt álltam de tudtam hogy vissza kell néznem, nem lehetett az a végső búcsúzás.Megfordultam. Tini nem gondolkozott sokat,odarohant hozzám és nem érdekelte hogy a kezeimnél fogva húznak be a műtőbe,megcsókolt.
Az ajtó becsukódott, rámadták a szokásos kék ,,fürdősapkát" és ,,lepedőt".Szeretnék ezen túllenni végre,de az egész még csak most kezdődik..Így belegondolva az életemben sokszor voltak stresszes pillanatok de ilyen még nem...Nem akarok meghalni,még nem!-csak erre tudtam gondolni.Ráfektettek a műtőasztalra. A szürke reluxa rései között láttam Tini szomorú egyben ilyedt arcát ahogy engem néz... Aztán lehúzták a reluxát is.
-Eljött az idő!-mondta egy 35 év körüli nővér egy bíztató mosoly kíséretében...megértettem miért volt szükség arra a kedves mosolyra,azidő alatt egy tűt szúrtak az alkaromba,nem fájt de olyan hirtelen ért,hogy fölszisszentem.
-Nyugalom... Pár perc és nem fog érezni semmit!-mondta a doktor
-Doktor úr!-szólítottam meg és magam is meglepődtem milyen gyenge lett a hangom,fáradtam...az altató gyorsan hatott
-Igen?-felelt a doktor
-Ha...ha velem bármi történik...a barátnőm-
-Nyugodjon meg,nem történhet semmi,garantálom...
-De kérem...ha mégis...mondja...mondja meg neki hogy ...nagyon szeretem!-mondtam már szinte csukott szemmel az altató hatására
-Megmondom!-felelte a doktor
-Köszönöm!
<-3dl vegyszert kérek a 2-es tálcához->-halottam a doktor parancsát...rájöttem hogy innen már nincs visszaút... Becsuktam a szememet és kifújtam a levegőt. A fölöttem lévő lámpa fénye teljesen elvakított...Még magamnál voltam de már nem éreztem semmit.Az utolsó emlékem hogy egy kesztyűs kéz felém emelkedik és rám helyezi a lélegeztetőt miközben elkezdenek lassaú ütemre csipogni a gépek...ezután megszűntek a hangok és fények.
                                                                                     ***

(Halk nyöszörgés)~Mi történt velem? Miért nem tudok megmozdulni?
Legalább a szememet ki tudnám nyitni. (hallatszódik hogy a folyosón eltolnak egy zörgő hordágyat,infúziós állványt)~Nővér, jöjjön ide, kérem!~
(megállás nélkül tovább tolja)~ Héé...Nem hallanak?!Kérem!Könyörgök! Segítsen már rajtam valaki!~
      A kórterem előtt Nina áll,kezében egy könnyektől szétázott zsebkendővel.Mellette ül Ian egy csomag papírzsebkendővel az ölében,hiába próbálja rávenni Ninát,hogy üljön le,a lány továbbra is mozdulatlanul bámulja könnyes,kisírt szemeivel a reluxán keresztül a fehér ponyvával letakart testvérét.Egy idő után elfogy az ereje...nem bírja magában tartani azt amit érez,nem bír tovább erős maradni...Az ablakpárkányra támaszkodva zokogni kezd.Ian rögtön feláll és megöleli a lányt,aki csak annyit kérdez :,,Miért?"
A kórterembe csak hangfoszlányok szűrődnek be a kinti beszélgetésből.
-Fogadják őszinte részvételemet-lép Ianékhoz egy férfi újságíró akinek láthatóan nincs nagybb fogása mint egy disneysztár halála
-Köszönjük!-válaszol pár másodperc múlva Nina helyett is Ian
Pár kórteremmel alrébb Tini lép ki oldalán Candeval és Mechivel,előttük Alba és Lodo... A lányok hiába akarták lebeszélni róla,Tini mindenképpen látni akarta Jorget.Amint kiléptek újságírók sokasága vette körül őket,amire a nemrég ébredő lány láthatóan nem volt felkészülve.Ha nem lettek volna mellette a barátnői,mostanra már biztos lelkileg is mégjobban megsérül,sőt lehet hogy össze is esett volna...Viszont az újságírók elkerülhetetlenek voltak,ahogy a kérdéseik is.
-Martina,mi történt pontosan Jorge Blancoval, igaz hogy a szerelme és együtt voltak?
-Igaz,hogy elájult a halálhír hallatán?
-Tini kérem válaszoljon! Tini,Tini!
-Milyen műtétbe halt bele?
-Mi volt a halál oka? Hogy érzi most magát?
-Jortini valóban létezett?
        -Lányok,nem bírom!-suttogta könnyes szemeivel Tini,miközben megszorította 2 barátnője kezét
        -Ne válaszolj!Menni fog!-bíztatták
-Ezekszerint egy párt alkotott az elhunyt sztárral?
-Igaz a titkos kapcsolat?-Záporoztak a kérdések,Tininek pedig nagyon nagy kitartás kellett ahhoz hogy végig tudja csinálni
-Milyen érzés elveszíteni a színész társát,vagy talán Ő több volt mint...?
        -ELÉG!-ordított rájuk Tini és maga is meglepődött hogy-hogy kikelt magából,az újságírók is megszeppentek és egy pillanatra elhalgattak
        -Elég.-mondta mostmár nyugodt,fáradt hangon Tini,majd a lányokkal haladtak tovább uticéljuk felé.
A folyósóra sarkán megtorpantak.Lodo kinézett a kórterem felé,majd a többiek is követték volna,de ő egy hirtelen mozdulattal,gyengén vissza lökte őket.
-Mivan?-Néz rá értetlenül Alba
-Nem biztonságos, ha el akarjuk kerülni a firkászokat nem mehetünk most oda,láttam hogy éppen szegény Ninát zaklatja egy...-sóhajt Lodo
Tini az arcát a tenyerébe temetve tehetetlenül,falhoz döntve hátát lecsúszik a kőre,majd halk zokogásban kezd.A többiek leguggolnak mellé és próbálják kitalálni hogyan maradjanak ők is erősek...
-Van valami más is most azok kívül,hogy...?-Kérdezi halkan Mechi
-Igen...-feleli sírva Tini-Lányok...én...én még egy fekete pólót sem húztam...-próbálja visszatartani a zokogást-..Nemtudom hogy hogyan kellene viselkednem...hogy mit kellene tennem...
-Mi itt vagyunk veled!-könnyeztek már a csajok is,Mechi pedig közelebb csúszott Tinihez és átölelte
-Nekünk is nehéz!-mondta Mechi
-Nem hiszem el hogy megtörtént... hogy elhagyott!-Suttogta sírva Tini
-De legalább elbúcsúzhattatok egymástól.-próbálta a rosszból a "jót" kihozni Alba,miközben a padlóra hullajtott egy könnycseppet.
-Igen...viszont úgy érzem nem eléggé,hogy nem mondtam el neki mindent...
-Ő pontosan tudja hogy nagyon nagyon szereted!-mondta Cande elfolytottan
-Szerintetek mostmár jobb neki?..Jó helyen van?-kérdezi Tini kisírt gyönge hangján,szavain pedig hallatszik,hogy próbál ebben bízni
-Jorge Blanconak...-húz egy halvány mosolyt a szájára Lodo-Mindig a legjobb hely jár...még odaát is-hervad le a mosoly

-Beszélt már az anyámmal?-kérdezi egyre ingerültebben Nina az újságírótól
-Igen hölgyem.-Feleli az
-Akkor miért van még mindig itt?
-A rajongók az ön látképére is kíváncsiak, ezért gondoltam...
-Nem...az anyám mindent elmondott amit tud,menjen el kérem!-Próbálja Nina higgadtan elküldeni a firkászt,aki tehetetlenül távozik.
Ninának hála Tininek lehetősége akad talán utoljára látnia Jorget.

-Gyerünk,most!-lesnek ki a lányok a fal mögül,majd elindulnak a kórterem felé.Az ajtó előtt megtorpannak, jobban mondva csak Tini. Félve megfordul,a lányok bíztató kisugárzásával találja szembe magát,egy mély levegőt véve megmarkolja a kilincset és az ajtót már majdnem kinyitja amikor egy éles női hang ront bele az ígyis elkeseredett,gyászos hangulatba.
-Martina...te meg mi a fenét csinálsz?-kérdezi gyanakvóan Staysi
-Én...-sóhajt Tini-Én csak beszerettem volna menni hozzá,hogy...hogy beszél...
-Hogy beszélj Vele?-teszi a kezét keresztbe Staysi-Nemtudom hogy mennyire esett le- kezd hisztériába-De a Fiam...
-Igen,pontosan tudom...Jorge meghalt!-kiabálja fájó hangon Tini-
A kórteremben fekvő erőlködő nyöszörgése ,,hallatszódik."
~Martina, te vagy az? Miért mondod, hogy meghaltam? Itt vagyok és élek!
(egyre kétségbeesettebben) Tini,szerelmem nem hallod?~
Jorge keze mintha valóban megrándulna a lepedő alatt, majd
erőtlenül sóhajt.(persze ezt nem hallja senki)
-Meghalt... És hogy ki miatt?-töröl le egy könnycseppet az arcáról Tini-Miattad!-mondja ki kicsit hangosabban a kelleténél,mire az egész zajos folyósó elcsendesedik.
-Miattad halt meg!Te erőltetted a sikeres műtétet...hát tessék!-Vágja oda a mostanra már síró Staysihoz Tini,majd még nagyobb csend uralkodik el
-Akkor mond meg...-Kezdi Staysi-Ki miatt vállalta el a műtétet a Fiam?
Tini feleszmélve maga elé mereng...
-Miattam?-kérdezi halkan Tini,majd a csajok felé fordul választ várva
-Miattam?-ismétli Tini sírva a kérdést
-Nem,nem drágám...Dehogy!-Öleli még Cande
-Lehet hogy én erőltettem a sikeres műtétet de nem miattam kellett végrehajtani..-Lépett Staysi szomorúan de mégis indulatosan Tinihez
-Elég!-kiabál oda Cande
-Tini csak beakar hozzá menni,látni őt....Ennyit megkaphat... Nem?-kérdezi Cande
Tini a választ már még se várja,letörli a könnyeit és azonnal benyit a kórterembe..
.Fél óra múlva arcát a tenyerébe temetve zokogva jön ki az ajtón...

Később a folyósón Staysi lenyugszik... A körülményekhez képest minden a helyére kerülne de...
-Ne haragudjon, de azonosítanom kell az elhunytat, mielőtt elviszik
boncolásra..-Jön oda egy rendőrtiszt
A rendőr már bemenne a kórterembe, de Staysi megállítja.
(hirtelen haraggal)-Én már láttam, hogy ő az, minek akarja maga is
megnézni? A boncolást pedig felejtse el, nem járulok hozzá!-jelenti ki
-Rendben, a holttestet maga is azonosíthatja. De a hatósági boncolást
kötelező elvégezni, hiszen bűntény történt.
-Mégis miféle bűntény?-értetlenkedik Staysi
-Hiba,hiba történt...Tudja ez a kórház korántsem a halottakról híres,évente jó ha 2-3-an meghalnak itt,ez a műtét pedig alighanem általános a kórházra nézve...attól tartok valaki szándékosan követte el a...
-Tessék?Nem,nem a Fiamnak nem voltak ellenségei, sőt...senki más nem tudta hogy itt műtik..
-Neharagudjon asszonyom, de...-Ment volna be a nyomozó de Staysi visszarántotta
(ingerülten)- Egy ujjal sem nyúlhatnak a Fiamhoz Megértette?
Jorge továbbra is mozdulatlanul fekszik.
~Anya,mit csinálsz? Miért nem engeded, hogy bejöjjön? Ő biztos
észrevenné, hogy nem vagyok halott!...(reménytvesztetten) Könyörgök! Engedd be!-,,Hangzik" a kiáltás,majd újabb sötét képkiesés lep el mindent.~

~Mik ezek a fények? Látok!Igen,végre látok...De hová visznek?...Azonnal álljon meg,hallja?!Állítsa már meg valaki!Hová visznek?
-Na végre.Azt hittem már sosem ér ide,na jöjjön segítsen áttenni a boncasztalra!3 ra emeljük át,jó?1,2..3!Ezaz!Léphet,innen már egyedül is boldogulok...[ajtócsapódás]-Na hát akkor...-halottam a dokit,majd valami fúrószerszám szerű gép hangja hallatszódott.
~Úristen...miez? Mit akarnak velem csinálni?Fel  akar boncolni? Nem látja,hogy nem vagyok halott?Élek!Mindent hallok és látok, ne tegye!~
A doktor fölhajtja a lepedőt,hogy lássa a halott fejét.
~Észrevette hogy nem haltam meg.Végre megmenekültem!-legalábbis csak gondoltam ~
-Nocsak! Ilyen kiváncsiak vagyunk?Még mindíg kukucsgálunk? Umm...-azzal lecsukja a szemeimet
~Ne...mi a szart csinál..NE!~
Majd bekapcsolja a hangrögzítőt:-Az exitált személy Jorge Blanco Guena, 24 éves férfi. Átlagos,vállban széles testalkatú... Megkezdem a test feltárását. Az első bemetszést a koponyán ejtem, a homlokcsont felső részén.-kapcsolta ki
Éreztem a gumikesztyű tszító tapadását a homlokomon, miközben fictollal szaggatott vonalakat húzott közvetlen a hajam alatt.
~Miért nem veszi észre hogy élek?Könyörgöm... Nem darabolhat fel elevenen!?Nem halhatok meg!.. Még nem! Kérem!Ne tegye!~
-Na lássuk csak!-kapcsolta be a pengét... Itt úgyéreztem végem van! Vége!Nincs több bánat és öröm se rettegés.. Vége... Már kész voltam föladni mindent, kerestem a legjobb emlékeimet a fejemben amikor...
-Doktor úr!-hallatszott egy női hang,előtte pedig egy kilincsfeltépés
-Mivan? Nem látja hogy dolgozom?!
-Elnézést de a főorvos úr kéri hogy azonnal jöjjön.Sűrgős segítségre van szükség!
-Nah,jó menjünk...ez megvár!-dobta el az úr a kellékeit és sóhajok között távozott

Tini szemszöge

Candeval éppen a folyósón voltunk. Beszélgettünk, jobban mondva csak ő...próbálta elterelni a gondolataimat miközben kávét vettünk egy automatából.De ekkor... -Mi az?-kérdezte Cande-Úgy nézel,mint aki kísértetet lá....-fordult meg-Úr...Isten!


-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Na drágáim!Jó régóta nem volt rész!Ez most remélem kárpótol! És gratulálok annak aki képes volt teljesen elolvasni,(ha volt egyátalán ilyen xd)Neharagudjatok hogy ennyire unalmas,nyomasztó rész lett...de tudjátok mostanában nekem is elegem van a sad storykból...ezután ha minden igaz majd happy részek is jönnek,nade ez még a jövő zenéje,semmi sem biztos! (: (;